Azért (is) szeretem a munkám, mert olyan helyekre jutok általa, ahová amúgy sosem jutnék be. Például a Zeneakadémia orgonájába. Szabó Balázs orgonaművészt fotóztam, aki épp olyan otthonosan mozog az orgona belsejében, mint az általa megszólaltatott hangok világában. Milyen csoda lehet ilyen hatalmas, mindent betöltő hangokkal varázsolni! Az utolsó kép egy (sajnos csak) mobilos fotó a kilátásról a Zeneakadémia nagytermére a sípok mögül.
Minden percét élveztem ennek a fotózásnak! Ezek a srácok olyan jó hangulatot csináltak a fotóműteremben, hogy kedvem támadt elmenni egy koncertjükre, és ezt meg is fogom tenni az első adandó alkalommal. Hozzá kell tennem, hogy a jó hangulat nem ment a hatékony munka rovására, mert hogy nem csak jó fejek, de vérprofik is a fiúk. Egy szó mint száz: imádom őket, és nektek is ajánlom a BrassTime Bandet! Mindenféle rosszkedv ellen hatékony orvosság ez az életvidám banda!
Már régóta terveztem egy ilyen posztot, ahol bemutatom, hogyan is készül el egy fotósorozat. Máté Anna, végzős zeneakadémista érkezett hozzánk a Szív utcai kis portréstúdiómba. Először a sminkessel együtt átnéztük a hozott ruháit, kiválogattuk közülük azokat, amikben a legelőnyösebb fotók készülhetnek, illetve egy olyat is kiválasztottam, amit Anna nem a fotózáshoz hozott, de mindenképp szerettem volna róla egy világosabb tónusú képet is. 🙂 Ezután Pacsuta Ági elkészítette gyönyörű sminkjét és frizuráját, és később is segített a haj beállításában. A fotók elkészülte után Annának már csak annyi dolga maradt, hogy kiválogassa a kedvenc képeit, amelyeket finom retussal láttam el, majd nagy felbontásban elküldtem neki, hogy felhasználhassa diplomahangversenye meghívójához.
Bár Roland elsősorban a saját fejlesztésű tubája, az impozáns twoba miatt szeretett volna új fotókat, én azért körülnézem a gyönyörű régi hangszerei között is, és azokból is választottam néhány fotóra valót. Az utolsó két képen zenekarával, a Solti Rézfúvós Együttessel látható (illetve nélkülük a hangszereik).
Cser Krisztián operaénekest a portréműtermemben és szabadtéren fotóztam, még épp elcsíptünk egy ragyogó őszi napot. Az ilyen találkozások tartották bennem a lelket 2020-ban, remélem, idén visszatérhetnek majd a zenészek a színpadokra, és többen jönnek újra hozzám is! Addigis maradnak az online koncertek, hangfelvételek, és a képek.
Illés Szabolcs barokkhegedűs, a régi hangszereken való játékmód kutatója-ismerője. (Itt jelentkezhet előadásaira, akit behatóbban érdekel a téma.) Műteremben és Kőbánya ódon részein is fotóztunk, és a duplaexpóval is kísérleteztem, ami két felvétel egymásra fényképezését jelenti. Jó móka volt, mindig szeretek ürügyet találni arra, hogy elhagyatott helyeken mászkáljak! Szabolcs kellőképpen türelmes és kalandvágyó partner volt ebben.
Egy fiatal, ragyogóan tehetséges csellistát fotóztam, aki ráadásul még szuper stílusos és fotogén is. Jó kis helyszínt találtam neki újbudán, és végül ez lett az egyik kedvenc sorozatom idén!
Nagyon boldog vagyok, hogy a fényképezés kapcsán együtt dolgozhatok ilyen csodálatos zenészekkel, mint Flóra és Eva, akik a szívemnek oly kedves régizenét játszanak. És az együtt dolgozás lényegében nem más, mint egy kreatív, vidám, nevetős alkalom, amikor megtaláljuk az összehangolt pillanatokat. 
Bár a régi blogom már nincs meg, így képekkel nem tudom bizonyítani, de talán van, aki emlékszik rá, hogy Dubóczky Gergely karmesterrel jártunk már háztetőn, hídon, és a Vasúttörténeti park régi vonatai között is. A Gellért hegyi betonhasábokat már régen kinéztem neki, így amikor idén bejelentkezett fotózásra, már tudtam, hová viszem. Később még elkalandoztunk egy elhagyatott csarnokba is, szóval ez most ilyen beton-sorozat lett. Szerintem jól áll neki. (Az utolsó képet Peleskey Zsuzsa stylingolta.)
A szépséges Gyöngyi hozta a gyönyörű csellóját, Peleskey Zsuzsa megstylingolta, én pedig lefotóztam. Smink: Dudás-Vincze Gabi.
Kálmándi Mihály operaénekessel egy nagy sétát tettünk a budai várban, miközben elkészítettem a fotóit. A végén, mikor már túl voltunk sok-sok lépcsőzésen, egy ruszwurm krémesen és sok szép portré-helyszínen, kiderült, hogy van nála egy száz éves Voigtländer fényképezőgép. Amikor nagy rákészüléssel, izgatottan exponáltam vele, annyira picit kattant, hogy el se hittem, hogy sikerült képet készíteni vele. De sikerült, és Mihály el is küldte nekem az eredményt, amely az utolsó képen látható.
Sablonosan hangzik, hogy megtisztelő, ha egy ilyen csodálatos zenész kér fel a portréfotói elkészítésére, de mit tegyek, ha tényleg ezt érzem… Kellett vinnünk világítást a Zeneakadémia nagytermébe, hogy el tudjuk készíteni a fotókat, de az igazi fény Farkas Gábor zongoraművész sugárzóan kedves és végtelenül barátságos lényéből áradt. Az asszisztenciáért hálás köszönet Kiss Péternek a D1 fotóstúdióból, a Zeneakadémiának pedig a helyszínért!
Ünnep számomra, hogy a régi, elveszett blogom helyett újat indíthatok, és mi más lenne a legjobb a kezdéshez, mint legnagyobb büszkeségem az utóbbi időben: Baráth Emőke első szóló lemezének fotózása a Warner Music megbízásából. Aki csak a képeket nézi, tán nem is sejti, hány ember és mennyi előkészület kell egy ilyen fotósorozat elkészítéséhez… Hálás köszönet illeti Peleskey Zsuzsannát a stylingért, Kis Pétert a stúdiófelszerelésért és végtelen türelméért, Pacsuta Ágit a sminkért, Jancsi Adriennt a frizuráért és a Gödöllői Kastélyt a szíveslátásért. És legeslegfőképpen Emőkét a bizalomért és a tartalomért, hiszen most csak a “héjról”, a borítóról beszélünk, a lényeg pedig ő, és ami a lemezen van. Magát a lemezt még nem láttam, de ha megérkezik Párizsból, megmutatom a facebook oldalamon!
